2024. március 14., csütörtök

Rendhagyó Irodalomóra Kemény Zsófival

 

Tarpay Patrik beszámolója a beszélgetésről

    Egy esős, kompetenciamérős hétfő volt, amikor ellátogatott hozzánk, a Könyvesbe Kemény Zsófi, slammer, író, költő. Családias és kellemes hangulatban beszélgethettünk a fiatal polihisztorral. Tökéletesen illő ez a szó, hiszen Kemény Zsófi mindenféle kreatív, művészi tevékenységben jeleskedik: tizenéves korától ír verseket, regényeket, zenél, nyer országos Slam Poetry bajnokságokat; műsort vezet, illetve a nemrég megjelent Cicaverzum forgatókönyvírója is. Eddig két verseskötete (Nyílt láng használata, Most vagyok soha) és három regénye (Én még sosem, Rabok tovább, Az aranykor fénykora) jelent meg, illetve az Értetek teszem című könyvét közösen írta Kondor Vilmossal, a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb krimiírójával. Mindemellett számos antológiának állandó résztvevője és összeállítója is.

    Személyesebb rajongói kötődésem is van Zsófihoz, hiszen mióta 2022-ben rátaláltam egy Slam Poetry fellépésére, megszállottja lettem munkásságának, és a tavaly júniusi Ünnepi Könyvhét keretei közt beszéltem meg vele ezt a márciusi alkalmat iskolánkba. Az „interjút” ugyanannak kapcsán kezdtem, ami által felfedeztem őt. Így emlékezett vissza azokra az időkre: „A slammelés igen közel áll a szívemhez, hiszen ott kezdődött minden, ott ismertem meg számos kollégámat (és egyben barátaimat is), akikhez máig szoros szálak fűznek és akiknek örökké hálás leszek. A közösséget egy befogadó, szerető családként – amolyan ,,kikeltetőként” – tudnám jellemezni, akik nem kiközösítenek azért, mert különcnek érzed magad, hanem megtapsolnak, mert kiállsz a színpadra és elmondod mindezt. Nem sokan tudják, de Juhász Marci is slammerként kezdte, akit a média ma már Dzsúdlóként ismer. Ha jól emlékszem, Schwarz Ádám is slammelt, mielőtt Beton.Hofi lett belőle”. Zsófi beavatott minket abba is, hogy jelenleg egy trap albumon és egy új regény vázlatán dolgozik.


    Ezután a lírai tevékenysége bevezetéseként felolvasta Bozótirtás című költeményét az újabb verseskötetéből. Kapva az alkalmon, megkérdeztem, hogy az imént említett könyvének borítóképén látható festmény hogyan kötődik Zsófihoz. A következőt válaszolta: „Egyszer egy barátom mutatott egy képet Batthyány Gyulától, amely egy magas, vékony nőt ábrázolt; barna haja volt és kutyája. Ezután találtam rá a Fiatal udvaroncra és akkor azt hittem, hogy az udvaronc a női udvari bolondot jelenti. Ennél jobban azonosulni sem tudnék vele!”. Ezt követően kitértünk a különböző műnemek alkotási folyamatai közti különbségekre és azonosságokra, hiszen fontos megemlíteni, hogy vendégünk költészetére jellemző az erős vershelyzet és mind regényeiben, mind verseiben megjelenik a könnyen elképzelhető, találékony, vizuális fogalmazás.

               A következő kérdéseink Zsófi epikai tevékenysége felé irányultak. Túlnyomó mértékben a legutóbbi kísérleti regényéről, Az aranykor fénykoráról beszélgettünk, hiszen számtalan aspektusból lenyűgöző alkotás. A történet a személyiségek függőségekben való feloldódásáról, a szorongásról, a látszani akarásról és persze az ezeket átélő, húszas éveiket taposó (helyenként nihilista) karakterekről szól. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a mű egy kuriózum, hiszen a szereplők a jelenünk Y generációjáról mutatnak kritikát olyan közelről, amilyen közelről csak lehetséges; mindemellett az elbeszélés több különálló, mégis sokszor összebogozódó szálon, sőt három idősíkon is fut. Az események igeidejűségeire Kemény Zsófi kreatív és fantasztikus trükköket talált ki, például van egy olyan szereplő, akinek története jövő időben van megírva.


    Az utolsó nagy témakörünk a film és a televízió világa, azon belül is Zsófi szakterülete, a forgatókönyvírás volt. Bepillantást nyertünk a közelmúltban megjelent Cicaverzum c. nagyjátékfilm forgatásának hangulatába, körülményeibe, ezek mellett szintén rávilágítást kaptunk a forgatókönyvírás szépségeire és szépséghibáira is. Az utóbbiról így nyilatkozott Zsófi: „A forgatókönyvírás nem egy kegyes dolog. Valamiért nem tudatosult még az emberekben, hogy ez is valakinek a munkája, mint például a fénytechnikusoknak a világítás és a lámpák beállítása. Abba senki sem köt bele, viszont a forgatókönyvbe mindenki úgy érzi, hogy jogosultsága van beleszólni”. Ezeken kívül a művésznő szintén mesélt a gyerekkori, színfalak mögötti élményeiről, melyek édesanyjának köszönhetőek, aki a Barátok közt dramaturgja volt. Említett példákat a múltbéli sorozatokban való háttérbeli szerepéről is, sőt beszélt jövőbeli filmes terveiről, kiadókkal folytatott közös munkájáról is.

               Ez a Rendhagyó Irodalomóra rendkívül megragadó és inspiráló volt. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hiszen Kemény Zsófi egy igazán különleges, intelligens és magával ragadó személyiség, akivel nagyon kellemes és felemelő érzés volt beszélgetni.


2024. február 23., péntek

Szívlapát

"A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse" (Bende Tamás: Merülünk)

      Hogy kerül a békalencse a Vígszínházba? A választ valahol a Művészbejáró és a Házi Színpad környékén kell keresni.
    Ha megmászol kb. 4 emeletet és helyet foglalsz a kávéházra emlékeztető térben, máris közelebb kerültél a megoldáshoz. Na de hova ülsz le? Minden asztal közepére ki van helyezve egy idézet, ezek közül választhatsz. (A mienk legutóbb a fenti békalencsés sor volt.)

   

    Amint elhelyezkedett mindenki, egyből ötletelés veszi kezdetét. Számodra mi a vers? Gondolkodtál már ezen? Ha nem, akkor ez az előadás remek alkalmat kínál rá. A végére akkor is lesz válaszod, ha az elején esetleg bizonytalan voltál benne. (Ne félj, nem a tankönyvi tudásodra lesz szükség.)
    Nem véletlenül kapta az előadás a részvételi versszínház nevet, hiszen a közönség mindkét oldalról megtapasztalhatja a költészet világát, az alfáját és omegáját: nemcsak a versek szólnak hozzánk a színészek tolmácsolásában, hanem mi is részt vehetünk az alkotásban. Közben a lényeg is kiderül: nem az a kérdés, mire gondolt a költő, hanem az, hogy te mire gondolsz.
    A különböző feladatok során a színészek szinte eggyé válnak a közönséggel, hiszen nem válik el élesen egymástól színpad és nézőtér, a színészek sokat mozognak a "kávéház" asztalai között, beszélgetnek vagy éppen verset mondanak.
    A versek interpretálásáról Igó Éva és Zoltán Áron, a zenéről Mester Dávid gondoskodik a közel másfél óra alatt.


    Az előadás címe egy antológiáé is, amelyben 85 kortárs költő 150 alkotása található. Az előadás anyagát ebből válogatták a színészek.
    A modern költészetet tulajdonképpen testközelből tapasztalhatod meg, ami igazán sokrétű élményt biztosít. Semmiképpen se hagyd ki a lehetőséget! Mi biztos nem utoljára láttuk az előadást.


Barta Eszter, Harmati Janka, Máté Fruzsina, Urbán Zita (12. D) és Pusztai Ágnes

2024. február 21., szerda

Két őszi nap Ujpesten

    Jolsvai András legújabb Újpest-regénye izgalmas események és korszak közepébe röpíti az olvasót. Magyarország első bankrablásának eseményei elevenednek meg a karcsú kötet lapjain, miközben ott zsong az események körül az egész dualista világ.

    Mi hát a legújabb Jolsvai-kötet? Történelmi regény? Krimi? irodalmi szociográfia? Vallomás a hőnszeretett szűkebb hazáról? Egy kicsit mindegyik. Sajátos elegye minden korábban felsoroltnak, s közben ott van a sorok mögött megannyi emberi gyarlóság, küzdelem, félelem, néha a nyomor, a gyász, a kilátástalanság, máskor az apró örömök, egy kis szerelem, és a mindent átható gyengéd humor, amivel a szerző mindezt elénk tárja.
    Legyenek bármennyire szomorúak is egyes részei a kötetnek, mégis egy halvány mosollyal az arcunkon olvassuk a történetet, kiválasztjuk a kedvenceinket, rácsodálkozunk egy-egy mondatra, fordulatra, vagy (ha ismerjük Újpestet) egy-egy helyszínre.
    Ez a könyv (kis túlzással) bebarangoltatja az olvasóval egyrészt a teljes dualista világot, másrészt a korszak tipikus kisvárosainak minden sötét (vagy nem annyira sötét) bugyrát. Ahogy haladunk sorról sorra, egy-egy félmondatból, kikacsintásból értesülünk a szereplők korábbi és későbbi sorsáról, látjuk a döntések mögött húzódó érdekeket, de közben érezzük ennek a világnak a kézzelfogható részeit is: a lovak szagát (vagy inkább illatát?) az Árpád úton, a kiskocsmákból és vendéglőkből kiszivárgó étel- és borszagot, érezzük talpunk alatt a még nem kövezett utcák porát, az ajtógombok tapintását, a női parfümök és férfi szivarok szagát, halljuk a patkók kopogását, a bekanyarodó villamos hangját, a templom harangjának kondulását. És mindezt úgy, hogy a szerző semmire sem veszteget feleslegesen szót. Sem a leírásokra, sem az elbeszélésre.
    Mégis. Valami elemi erővel jelennek meg előttünk a figurák. Ha valamelyikük belépne az ajtón, azonnal tudnánk, kivel állunk szemben. És valahogy szeretnénk is találkozni velük. Pedig nem típikus hősök. Többségük kisember, a maga egyszerű életével, annak mindennapos gondjaival-bajaival, az állandó megfelelési és feltörekvési kényszereikkel. Mellettük persze ott vannak a felsőbb körök is: az újpesti politika jellegeztes figurái, a rendőrség vezető emberei, de még maga a belügyminiszter és a miniszterelnök is színrelép. 
    Igazából, bár érdekel mindenkit, mi lesz a két őszi nap vége, de valahogy mégsem ez a legfontosabb a történetben. Inkább a megismert emberi sorsok alakulása ragad meg az ember fejében, és azon gondolkodik: kinek hogyan sikerült a további élete.
    Lebilincselően jó történet, könnyed, de nagyon élvezetes stílussal. Közben pedig most is süt a sorokból a nagyon egyértelmű, de nem tolakodó lokálpatriotizmus, mint már nem egy Jolsvai-kötetben.
    Nem vagyok tipikus újraolvasó, de ezt a könyvet biztosan nem most olvastam utoljára.
    (A kötete a Kalligram kiadásában jelent meg 2023-ban.)

2024. január 31., szerda

A Budapest Nagyregény, ami nem regény

 

A Budapest Nagyregény grandiózus vállalás, mely Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából jelent meg 2023-ban.

A 23 kerület egyediségét, milyenségét, történetét lehetetlen egységesen bemutatni, ezért lehet csalódott, aki egyetlen történetet kívánt volna olvasni. A kötet természetesen nem regény, hanem novellagyűjtemény, így aki egyetlen fikciós alkotás olvasására készült, nem „kapta meg” azt, amit várt. A csillogó- villogó, élfestett, színes, látványos, igen, a giccses borítók és külcsín kedvelői ugyancsak vállukat rántva, orrukat felhúzva nézhetnek a borítóra, hiszen az nagyon puritánra sikerült. Igen, mint egy olyan tárgyé, aminek a belsejébe rejtett fehér lapokra nyomtatott fekete betűk hordozzák a lényeget. (Igen, a könyv nálam is szétesett, remélem az új kiadás már megkíméli ettől olvasóját.)




A 23 szerző természetesen szerteágazóan sokféle.

Ez a diverzitás megmutatkozik az életkortól kezdődően a munkájuk során preferált műnemiségen, műfajiságon túl a stílusukban, a kerületek megjelenítésében. Az elkészült szövegeket a város mellett összeköti az is, hogy mindegyikben van idősíkváltás, azaz legalább két történetegysége van, amelyeket néhány, vagy jónéhány év választ el egymástól. Emellett vannak karakterek, melyek több kerületnél szerepelnek, illetve többször felbukkan utalás James Joyce Ulysses című regényére.

Az egyes kerületekben játszódó események, a városrészeket megjelenítő történetek, mozzanatok a helyszínek mellett és helyett sokszor az ott élő, oda költözött, ott idegen vagy otthonos embert állítják a középpontba. Majdnem minden Magyarországon, vagy a világ más pontján született magyarnak van Budapest-képe, élménye, emléke, viszonyulása a fővároshoz. A kötet szerzőinek is. Ők ezt az összetett érzetet és tapasztalatot az adott kerület történetébe ágyazottan örökítik meg.

Az olvasó érzéseit az egyes fejezetekkel kapcsolatban nagyban befolyásolják önnön emlékei, tapasztalatai a város adott részéről. Ahol boldog éveket töltött, arról azt kívánja, valahogyan ez jelenjen meg a szövegben, és ugyanígy, ahol valami fájó esett meg vele, abba a fejezetbe ezt a változást, a szomorúságot vetíti előre. Úgy gondolom, amiatt is lehet sok csalódott olvasó, mert hiába keresi saját Budapest érzetét a szövegekben.

Önnön életem folytán (többek között) a 4., 10., 13. fejezetet olvastam kíváncsian.

Újpest fejezetét Tompa Andrea írta, melynek az Andor látogatása címet adta. a címszereplő Andor, politikus, akinek húsz év után, nem önszántából ugyan, de az újpesti pártirodában folytatódik pályafutása. (Természetesen) előítéletekkel telve érkezik, majd szinte észrevétlenül és akaratlanul máris egy szimbolikus üggyel kell foglalkoznia. Az ügy (új botlatókövek elhelyezése) kicsinyítő tükörként mutat rá a kerület (vélt) tulajdonságaira: a jelenlévő lokálpatriotizmusra, a lakók sokféleségére, tenni vágyására, hagyományhoz kötöttségére, problémamegoldó készségükre, kezdeményező mivoltukra.

A 10. kerületet Mán-Várhegyi Réka öntötte szavakba, a fejezet címe: Vonatkozó naplórészletek. Ez a szöveg egy kislány szemszögéből mutatja be azt a szinte megfogalmazhatatlan változást, amit számára az Erdélyből a kerületbe költözés jelentett. Sokat elmond a viszonyulásáról, hogy annak nevét nem írja le naplójába: „nem írom le, mert csúnya” (190. oldal.) Tetszik ebben a részben az, ahogyan a gyermeki nézőpont abban is érvényesül, hogy úgy tűnik, mintha a mondatokat valóban egy Barbie-házzal játszó, kisiskolás kislány írta volna.

A 13. kerület szerzője Németh Gábor, a címe: Zsidó nyaralás. A fejezet egyik idősíkja a jelen, míg a másik a vészkorszak, amikor is a kerület, a Pozsonyi út védett házai sokak életét mentették meg. A főszereplő egy idős, 86 éves építész, Tábori, aki Amerikába emigrált, és a jelenben visszalátogatott az egykori teraszra, ami mára szinte semmivé, leromlott állapotúvá vált, de jógázásra épp alkalmas terület. A fiatal jógázó nő, Lili és Tábori párbeszéde nemcsak az épület, hanem a társadalmi érintkezés szabályainak teljes változásáról tanúskodik. (Érdekes, hogy Tábori alakja egy másik novellában is megjelenik, ezt a szöveget Zuglóról írta Tóth Krisztina. A 14. kerület története a vidámparkhoz, témája a szocialista életlehetőségekhez és a családi élethez kapcsolódik.)

Szeretném még megemlíteni a Háy János-írta 12. egységet, melyben egyszerre van jelen éles társadalomkritika az emberi kapcsolatok megjelenítésében és egyfajta fájdalmas viszonyulás korunk emberi problémáihoz, különösen a család atomizálódásához.

Ezeken kívül a többinél jobban megmaradtak még bennem az 1. (Cserna-Szabó András), a 17. (Grecsó Krisztián) és a 18. (Dunajcsik Mátyás) kerületet megjelenítő részek.

(A kötet kölcsönözhető az iskolai könyvtárból.)

 (Budapest Nagyregény, Budapest Brand, 2023)

2023. december 13., szerda

ISZINIK

   Nekem ez volt úgymond az első teljesítménytúrám, ami elég spontán is zajlott mivel nem nagyon tudtam felkészülni előtte. Viszont szeretem a kihívásokat, így Vincével tartottam. Érzékelhető volt a felkészületlenség, mivel 40 km körül elég erősen éreztem már a térdeimet, ami mellett még a hosszútávon nem tesztelt cipőm teljesen feltörte a lábam. Emiatt sajnos kicsivel féltáv után ki kellett szállnom. Kicsit csalódás volt így számomra, de szerintem ez majdnem, hogy normális ilyenkor. Ennek ellenére nagyon élveztem, egy felejthetetlen emlék és kihívás volt. Ki is tűztem magamnak célokat, szeretném tavasszal végig csinálni több felkészülést követően.
    Ahogy én érzékeltem, nekem a legnagyobb segítség az volt, hogy ketten csináltuk, mivel így a tempó is jobb volt és az idő is gyorsabban telt. Másik nagyon fontos dolog a jó cipő, amivel én meg is jártam (jobban jár az ember valami könnyebb, egyszerű cipővel). Fő hiba a felkészületlenségem volt, és hogy amikor éreztem, hogy töri a lábam a cipő, nem tapasztottam le, ezeken kívül én úgy érzem, megtettem, amit tudtam, és remélem, a jövőben sikerrel járok.
    Nekem még az is nagyon tetszett az egészben, hogy a szervezők és a részvevők egyaránt nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mint például a srác, aki adott tűt és cérnát féltávon, hogy tudjunk valamennyit enyhíteni a lábamon.
    Összességében szerintem jó volt, így is, hogy nem értem célba.
    Ajánlom a kihívásokat kedvelő sportembereknek, viszont nem szabad alábecsülni ezt a 100-ast mert megrág és kiköp.
Adorján Domonkos (12. B)


 A Kinizsi Százas alapjáraton tavasszal, már-már nyári melegben kerül évente megrendezésre.     Ugyanezen túrán indultunk el Domival, annyi különbséggel, hogy téli hidegben kell teljesítenünk, ráadásul az eredeti túrával ellentétben ezt visszafelé kell megtenni, tehát Szárligetről indulva Budapestre kell megérkezni. Ez a teljesítménytúra kevésbé népszerű, mint tavaszi „testvére”, betudható ez az télies időjárási viszonyoknak és annak, hogy a túra kétharmadát sötétben kell megtenni. Ez a túra azért is nehezebb, mert a nagyobb szintkülönbségek a Budapesthez közelebbi útszakaszokon vannak, aminek a túrázó nem frissen vág neki, mint tavasszal, hanem már 80-85 kilométerrel a lábában. Emiatt a szintidőt is 24 óráról 25 órára emelték, és a táv is 100 km-ről 102 km-re emelkedett.
    Szombat reggel 7:30-kor indultunk el Szárligetről. Az első 30-40 kilométert nagyon jó tempóban tettük meg, ráadásul az időjárás is túrázásra ideális volt. Már sötétben értük el Mogyorósbányát, ami a túra felét jelentette. Fejben már kezdtünk fáradtabbak lenni, de a fizikai erőnlétünk még mindig meglepően jó volt.
    Sajnos Dominak eddigre már több helyen feltörte a cipő a lábát, amit akárhogy próbáltunk kezelni, sajnos nem sikerült tartósan helyrehozni. Együtt már csak Tokodig (56-57 km) mentünk, itt szállt ki Domi a túrából, ekkor már este 8 óra volt. Így egyedül maradtam.
    Innentől vált egyre fontosabbá az, hogy milyen tempót szükséges ahhoz tartanom, hogy teljesíthessem a túrát szintidő alatt, hiszen még csak akkor jöttek a nagyobb szintemelkedések. Eldöntöttem, hogy a továbbiakban a sík terepeknél kocogok, hogy több időm maradjon majd az emelkedők megmászására, és az ellenőrző pontoknál sem tölthetek el 1-2 percnél többet. Ezeket végül sikerült is megvalósítanom.
    Nagy lendülettel indultam neki a Nagy-Gete csúcsának, amit Tokod központjától számítva fél óra alatt sikerült is elérnem. Futólépésben haladtam át Dorogon és Kesztölcön is, majd éjfél előtt megérkeztem a Pilis lábához. Ekkora már körülbelül -2°C volt hőmérséklet, ráadásul még szeles is volt az időjárás.
    Az erdőben teljes csönd volt és sötétség, ráadásul egymagam voltam. A lényegesen kevesebb induló (~220 fő) miatt alig találkoztam útközben másokkal, így volt olyan is, hogy 1-1,5 óráig nem futottam össze egyetlen túrázóval sem. De szerintem ennek is van egy varázsa, amikor tényleg csak egyetlen lámpával mész előre az erdőben, picit jobban el tud magában mélyedni az ember.
    Csobánkától kezdődött a túra legnehezebb része, a Kevély-nyereg és a Nagy-Kevély megmászása. A legkevésbé sem hiányzott még egy 200 méteres hirtelen szintemelkedés, de ezt is sikerült viszonylag gyorsan legyűrnöm.
    A Nagy-Kevélyről levezető út már sokkal inkább egy kínszenvedés volt, mint egy megváltás, mert itt már nekem is feltörte a cipő a lábamat, bicegve pedig nem a legkényelmesebb a lefelé menet. Reggel 6:45-re már csak az utolsó 3,5-4 kilométer maradt, de mindez már aszfaltos úton.
    Végül vasárnap reggel 7:23-ra értem be a békásmegyeri célba. A 23 óra 50 perces menetidőmmel abszolút meg vagyok elégedve, hiszen sikerült mindent az elképzeléseimnek megfelelően végrehajtanom. Tanultam a tavasszal elkövetett hibáimból (például, hogy 40-50 km után nagyon nem tanácsos leülni, mert összeállnak az izmaid) és újabb tapasztalatokat szereztem az őszi-téli túrázásokkal kapcsolatban.
    Ez a túra határozottan nehezebb, mint a tavaszi 100 km, szóval aki még annál is nagyobb kihívásra vágyik, annak tudom ezt ajánlani!
    Szeretnék gratulálni Dominak, hiszen neki ez volt az első igazi nagyobb túrája, ráadásul egy 100 km-es, és ennek ellenére nagyon szép teljesítményt tudott elérni!
    Köszönöm a barátaimnak, akik még hajnalban hívásban is bíztattak engem, illetve köszönöm édesapámnak, hogy végigkísért engem a túra folyamán!



Sándor Vince (12. C)

2023. december 12., kedd

A szembenézés regénye

    Minden történelmi, nemzeti tragédiának, megrázkódtatásnak az utóéletében fontos elem, vagy probléma, esteleg kérdés, hogy hogyan sikerül azt feldolgozni, elfogadni, vagy a helyére tenni. Egyáltalán sikerül-e szembenézni vele. Minden nép történetében vannak és lesznek ilyen események, döntések.
    Kétségtelennel látszik, hogy Németország estében nem kis feladat a II. világháború eseményeinek a feldolgozása, tanulmányozása. Évtizedek óra célratörően folyik a szembenézés, többek között az iskolai korosztályok esetében, de megfigyelhető a történettudomány szintjén és az irodalomban is.
    Ez utóbbi egyik példája az Európa Könyvkiadónál idén megjelent Mi, németek című kötet Alexander Starritt tollából.
   

    A történet nem a holokausztirodalom része, de ettől nem kevésbé megrázó. (Szívem szerint legalább 16-os, ha nem 18-as karikát tennék rá.) A keleti hadszíntérre visz el egy nagypapa visszaemlékezése, ez az egyik szál. A felidézett emlékeket az unoka közbeszúrt megjegyzései, magyarázati szakítják, de nem törik meg. 
    Miközben az idősödő férfi felidézi a háború végének egyetlen epizódját, közbeszúrásokkal, betoldásokkal elmeséli mind a 6 év történetét: a dicsőség érzésétől a bukásig, a borzalmakig, amiket látott és amikről csak hallott. És végig ott lebeg a kérdés hol kimondva, hol kimondatlanul: felelős-e mindazért amit tett, amit látott, vagy amiről csak hallott? Van-e megbocsátás? Kell-e megbocsátás? Létezik-e a látottaktól szabadulás? Meg lehet-e békélni egy nemzet történetének emberileg vállalhatalan részeivel? Meg lehet-e békélni a kortársaknak a tudattal: akarva, akaratlanu is, de részesei voltak mindennek?
    Legalább ennyire érdekesek az unoka történetében rejlő kérdések: el tudja-e fogadni a harmadik generáció az elődök magyarázatait, egyáltalán szükséges-e a magyarázkodás? Máshogy fognak vagy máshogy kell-e nézni valakire, aki része volt a történelem egyik legsötétebb időszakának? El lehet-e szakadni a saját történelmedtől anélkül, hogy megtagadnád elődeidet, származásodat? Túl lehet-e lépni a múlt sötét árnyain? És végül: jobb-e, hogy mindezt tudod, nem volt-e jobb a boldog tudatlanság, a hallgatás?
    A könyv nem válaszol, bár a nagypapa és az unoka is megtalálja a maga békéjét. De az olvasó nem biztos. A kérdések gyötrőek és annyira sokfélék, hogy lehetetlennek tűnik kikeveredni belőlük. A történet elbeszélő részei nem horrorisztikusak, de rettentően megrázóak, pedig a fogalmazás nem hatásvadász, inkább letisztultan egyszerű.
    Nem tudom a választ. Talán senki sem tudja. De a kérdések feltevődtek, és pillanatnyilag ez tűnik a legfontosabbnak. Mert ha van kérdés, lesz válasz is. Talán... Majd egyszer...

2023. december 5., kedd

Novellaelemző verseny

 December 4-én, délután rendeztük meg a Könyves első novellaelemző versenyét, ahol a résztvevők az alábbi novellát kapták.

Tóth Krisztina: Ő még csak negyven

Anyánk új szerelmének maximum egy hónapot adtunk. Az öcsém annyit se: az előző pasikat általában két hét alatt sikerült elüldöznünk. De ez az új elég elszántnak látszott, ráadásul jégkorongozott. Anyánk bukott a magas csávókra, az előző kettő se volt kicsi, ez az új jelölt pedig a két métert súrolta. Apánk csak százhetvenöt volt, és nem is ez volt vele a fő baj, hanem az, hogy piált. Nem akartuk, hogy megint rátelepedjen valaki a családra, és az utóbbi három évben sikerült is mindenkit kiutálnunk innen, aki anyánk közelébe merészkedett.

A legutolsó jelentkezőnél a közös horvátországi nyaralás előtt az öcsém vakbélgyulladást szimulált. A kettővel ezelőtti pasashoz pedig, aki valami zenész volt, egyszerűen nem szóltunk. Egy ideig próbálkozott, aztán köddé vált.

A jégkorongozó nehezebb esetnek látszott. Először is ajándékot hozott, mind a kettőnknek. Tudta, hogy az öcsém Billie Eilish-rajongó, úgyhogy neki egy pólót, nekem pedig egy menő sminkkészletet. Megköszöntük, de nem dőltünk be neki. Tudtuk, hogy ez csak a beetetés.

Eleinte csak a hétvégéket töltötte nálunk. Segített anyánknak zöldséget darabolni, amikor főzött. Még porszívózott is, amire az öcsém csak vágta a pofákat, hogy ez aztán már tényleg a megjátszás csúcsa. Azt mondta, hogy ez az új csávó veszélyesebb az összes eddiginél, és hogy ki kell puhatolnunk a gyenge pontjait.

Hamar észrevettük, hogy rendmániás. Anyánk elég laza ilyen szempontból, gyakran ledobálja a foteltámlára a ruháit, és nem zavarja, ha nincs rögtön ebéd után elmosogatva az edény. A jégkorongozó viszont pedáns rendben, élére hajtogatva rámolta be a cuccait a neki kiürített szekrénybe.

Ez volt az a pont, ahol lépnünk kellett. Nem hagyhattuk, hogy odaköltözzön hozzánk. Mindig fekete vagy sötétkék sportcipőt hordott, és szépen, párhuzamosan tette le őket az előszobánkban. Az öcsém egyenként összecserélte őket, és össze is kötözte az össze nem illő párokat a fűzőjüknél fogva. A csávó nem szólt semmit, ugyanúgy, mosolyogva jött meg este, és nem felemás cipő volt rajta. Radikálisabb módszert kellett találnunk. A tesóm lefröcskölte az állán nőtt pattanással a fürdőszobatükröt, és otthagyta a maszatot. Másnapra valaki letörölte, anyám pedig bejelentette, hogy Gergő, mert ez volt a jéghokis neve, elkíséri az öcsémet bőrgyógyászhoz, aki az osztálytársa volt gyerekkorában. Én vállat vontam, hogy az nem fog menni, mert kiskorút csak a gondviselője vihet orvoshoz, mire anyám csak mosolygott, hogy nem gond, ír majd egy meghatalmazást.

Úgy látszott, teljesen átállt az ellenség oldalára.

Szelíden, észrevétlenül.

Közeledett a szünidő. Meg kellett valahogy akadályoznunk, hogy együtt menjünk nyaralni. Egyik este, amikor Gergő nem volt otthon, leültünk komolyan beszélni anyánkkal. Elmagyaráztuk neki, hogy évek óta szeretnénk kutyát, de azt nem engedte nekünk. Ő viszont nem kérdezte meg tőlünk, hogy idehozhat-e a lakásba egy nagy, kétméteres csávót. Pedig ő is hullatja a szőrét, vigyorgott az öcsém, szokta látni a zuhanytálcában.

Anyánk először csak hallgatott, aztán azt mondta, ő attól ugyanannyira szeret bennünket, de meg kell értenünk, hogy ő még csak negyvenéves, nem élheti le az egész életét egyedül.

Akkor menjenek együtt nyaralni, mondtuk, mi addig elleszünk itthon egyedül.

Anyánk azt felelte, hogy egy tizenöt és egy tizenhárom éves gyerek nem maradhat egyedül egy egész hétre, és igyekszik valakit találni, aki vigyáz ránk, de sokkal jobban szeretné, ha mégis velük mennénk: Gergő hajlandó nekünk kibérelni egy teljesen külön bungalót.

Láttam az öcsémen, hogy ez tetszik neki. Nem valami nagy jellem, ha egy ócska külön bungalóval így ki lehet szúrni a szemét. Amikor este rákérdeztem, hogy mégis, miért nem tiltakozott, azt mondta, hogy akkor semmilyen programon nem kell majd részt vennünk, anyánk beéri majd azzal, hogy egyáltalán ott vagyunk. És Korfu különben sem rossz hely, nézegetett róla képeket a neten.

Aztán a múlt szerdán anyámék bejelentették este, hogy mégsem utazunk el Korfura. Hogy kicsit másképp alakul a nyár, mint tervezték, de biztosak benne, hogy így is nagyszerű közös programjaink lesznek.

Először azt hittük, sikerült Gergőt észhez térítenünk, és esetleg le is lép.

Kiderült, hogy nem erről van szó.

Anyánk rákos, és áttétei is vannak. Valami csövet fognak berakni a veséjébe, mert nem tud rendesen pisilni.

Gergő azt mondta, közösen kell átvészelnünk ezt a nehéz időszakot és támogatni anyánkat a gyógyulásban. És hogy anyánknak hamarosan ki fog hullani a haja.

Az öcsém nagyon szégyellte, amit korábban mondott.

A legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Gergő azt mondta, lesz kutyánk. Komolyan! Hétfőn megyünk érte a menhelyre, miután anyánkat bevittük a kórházba. Egész nyáron sétáltatjuk majd. Megtanítjuk mindenre, amit a kutyának tudnia kell.