A novellaverseny különdíjasa - a legjobb novella alkotója: Jánosi Emília

 

Tisztában vagy a helyzettel, ugye?

 

       – Egy második esély? – kérdeztem Anyától. – Minek az? Ha valaki hibázott, fogadja el és lépjen tovább. Ne könyörögjön bocsánatért! Ne hunyászkodjon meg és esdekeljen kegyelemért! Elrontotta! Nincs mit szépíteni rajta. Gyáva az ilyen. Vállalja fel és tanuljon belőle.

       Anya csak mosolygott rám azokkal a szép nagy barna szemeivel. Félhomály volt és csend. Apa és a testvérem már rég aludtak. Csak én ültem a kanapén anyával, és néztünk egymás szemébe. Az utcáról beszűrődött a kocsik zaja. A konyhában halkan búgott a hűtő, a fürdőszobából pedig kis fény világította be a sötét nappalit. A kis tévénk lelkesen vetítette a műsort, amit már rég lenémítottunk, és amit minden este megnéztünk anyával. Egy részt sem hagytunk ki. Soha, semmi áron, de most fontosabb volt, amit anya mondott.

       Hosszú csend után megszólalt azon a mély és kellemes hangon, amin akkor beszélt, ha valami nagyon fontos dolgot mondott nekem. – Miért ne kaphatna második esélyt? – kérdezte. – Először játszik és hibázott, de egy második esély akár a győzelmét is jelentheti. Meglep, hogy pont te nem szeretnéd, ha kapna még egy lehetőséget. Hisz ő a kedvenced. – mosolyodott el. Ránéztem a tévére és benne a kedvenc játékosomra, aki ebben a pillanatban is gőzerővel küzdött a főnyereményért. Boldog volt. Nagyon boldog. Nem véletlen ő volt a kedvencem. Kihasználta a bennmaradást, hisz tényleg nagyon odatette magát.

       Sokáig nézhettem a tévét, mert anya egy idő után megkérdezte: – Mit látsz? – Boldog. – válaszoltam egy szóval, ami nem sok, de ide tökéletesen elég volt. Ránéztem anyára, aki elmosolyodott és bólintott. – Szerintem is. – tette hozzá a képernyőt nézve.

       Egy ideig megint csendben ültünk, utána viszont nem bírtam megállni, hisz annyira kikívánkozott belőlem, hogy rávágtam: – De nem! Akkor sem kaphat második esélyt! – emeltem meg a hangom feldühödve, amire anya meglepetten nézett rám. – Nem kaphat második esélyt! Nem érvényes! Hisz egyszer más kiesett. Ez nem ér! Mások sem kaptak második esélyt, ő miben különb a többinél? Miért jár neki második esély, ha másnak nem járt? A játékvezető olyan könnyen küldte el a többi játékost! Neki meg ad még egy lehetőséget? Hát hol marad ilyenkor az egyenlőség? Ez minden, csak nem igazságos!

       Anya még mindig kicsit sokkolva ült előttem. Láttam, sőt tudtam, hogy nem érti, miért zaklat fel ennyire ez a téma. Megsimogatta a fejem, és rákérdezett. Feltette azt a kérdést, amire sosem szerettem volna válaszolni. Hogy ismerhet ennyire? Hisz látta rajtam, hogy ez a kérdés mélyen érint. Mégis tudta, hogy fel kell tennie. Eleve nem tetszett, hogy erről a témáról beszélünk, mert biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége. Hogy megkapom ezt a kérdést. És most válaszolnom kell rá! Muszáj lesz, hisz anya várja! Csak a válaszomra vár. Lassan felemeltem a fejem és mélyen anya szemébe néztem. Éreztem, ahogy bekönnyezik a szemem és egy kövér könnycsepp a kezemre hull, amivel anya kezét szorongattam. Rám nézett és tudta. Tudta a választ. Tudtam, hogy tudja, és ő is tudta, hogy tudom, hogy tudja.  Mind a ketten tudtuk, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy kimondjam. A szívem hangosan dobogott, és a zokogás kerülgetett, amikor kimondtam azt, amit mind a ketten tudtunk. A választ, ami valójában egy kérdés, és ami oly régóta nyomta a lelkem: – Akkor te miért nem kaptál második esélyt? – kérdeztem halkan.

       Láttam, hogy anya szeme is bekönnyesedett. – Második esélyt? – kérdezte. – Mire? – tette fel a kérdést, ezzel az elmúlt 5 percben kettőre növelve azoknak a kérdéseknek a számát, amikre nem szerettem volna válaszolni. Mire? Hogy mire? De hisz mind a ketten tudjuk! Anyára néztem, aki még mindig a válaszomra várt. Tudtam, hogyha ezt kimondom, már nem fogom tovább bírni, és el fogom magam sírni. Anya megsimogatott és mélyen a szemembe nézett, ami annyira hasonlított az övére. – Mire? – kérdezte meg újból. – Az életre! – mondtam ki gyorsan.

       Ekkor kinyílt a nappali ajtaja és apu lépett be rajta. Álmos volt és fáradt. Látszott rajta, hogy szomorú. Rám emelte a tekintetét, és láttam a szemében a sajnálatot. Nagyon sajnált! Csak azt nem értettem, miért. Leült mellém a kanapéra, és halkan megkérdezte: – Kivel beszélgetsz? – Anyával. – válaszoltam, és a másik oldalamra néztem, ahol anya ült. Vagyis ült, még 2 perccel ezelőtt, de most nem volt ott. Értetlenül néztem vissza apára, aki kikapcsolta a tévét és nagy kezét a fejemre téve megsimította a hajam. – Nekem is hiányzik! – mondta ki fájó szívvel, és rám nézett. – De kicsim! – szólt megint apa. – Ugye tudod, hogy ő már nincs velünk?

 

A novellaverseny harmadik helyezettje - Uzoni-Kovács Eszter

 

Homály

   A templom kopott, szürke padlókövén hangosan nyikorog a cipőm talpa, ahogyan lassan közelítek a falra akasztott első stációhoz. Még nyár elején cserélték le az egész keresztutat, azóta nem jártam itt. Azóta, hogy az a hajnali vonat elrobogott veled együtt dél-nyugat felé.

   Pilátus keresztre ítéli Jézust. Közelről figyelem a festményt és minden ecsetvonásban a vásznan táncoló óvatos kezedet látom. Továbbhaladok, s csak a háttérbe festett nyüzsgő tömeget figyelem. Talpam alatt sikít a kő, és én őrülten kereslek és keresem magam. Azt mondtad: legalább a vásznan örökké ott leszünk. Már látom, hatodik stáció. A háttér nyüzsgő tömegében nézünk egymás felé, két tekintet végtelenségig tartó találkozása. Milyen szépre festettél!

   Hirtelen az üres templom félhomálya fojtogatni kezd, s mintha a szürkeség üldözne, rohanok ki az augusztusi fülledtségbe. Felpattanok a homokban heverő biciklimre és sebesen elindulok az egyenes földút felé. A késő délutáni napsugarak narancssárgára festik az útmenti akácfákat, napraforgótáblákat és az egész tájat. Testemet is kedvesen melegíti, és hagyom, hogy átjárjon az édes mindenség. Érzem már nem kell esőben sírom, hogy ne lássák könyeim, és nem kell széllel együtt üvöltenem, hogy ne hallják hangomat.

   Vadul tekerek, s az arcomba csapó fuvallat balzsamosan süvít el mellettem. Mintha hangodon búgna: se l'aria mi raccontasse di te, vorrei perdermi per sempre in quel vento.

   A Nap letűnik, némaságommal együtt üvölt a sötétedés és őrjöngő emlékek sodornak oda, hol elfogad a föld és az ég.

   Azon kapom magam, hogy itt állok a kis tó mellett. Lágy fodrozódásait csupán a Hold fehér fénye világítja meg. Felpillantok, halk imám csak a fekete fák és bokrok hallják: találd meg Holdamat, emeld vissza belém, gyűjtsd körém csillagaid, s ragyogjunk együtt, mint éjszakában a remény.

   Levetem ruháim, csak a hideg sír testemen, könnyeim már nem találják a kiutat. Belülről feszítenek sikítva, majd beletörődve csúsznak vissza mellkasomba.

Az iszap langyos melege simítja talpam és már egész testemhez hozzábújik a víz. Öleljétek hát hullámok létemet, mert ebben a pillanatban szervek, szövetek, sejtek sincsenek, csupán messzi gondolatod, melyre lázas elmém szabadulni kiált. Érzem, tudod jól, mégha nem is mondtuk ki, hogy te vagy én és én vagyok te, két egymásba forrt távoli szív. Egy szomorú szempár és egy elveszett lélek- nézd ezekké lettük mi.

   Átkarolom meztelen testemet, lefelé húz egy könnyű, lebegő súly, és hívogat az örök szédülés. Szédültség szenvedélyig.

Csitít a víz, kérlel a csönd: ereszd el!

   Zihálva kapkodom a levegőt, derekamat lökdösik a hullámok, míg felsőtestemet megcsapja a hűvös. Hajamból csöpög a víz, és mintha fejbe vágtak volna, nem értem, hogyan és miért vagyok itt. Ruháim ledobva hevernek a fűben, biciklimet még a sötétben is jól látható porréteg fedi. A földút felől jöhettem.

Fölkapom ruháim, melyeket nyomban átáztat a víz, cipőimet nem találom, hát elindulok mezítláb és vissza sem nézek. Furcsa ez a hely.

   Miközben tekerek a távolban fénylő falu felé, megcsapja orromat a jó illatú, nyári éjszaka. Elmémet bizonytalan homály tölti ki. Elképzelem, hogy madár vagyok, mit röpít a végtelen tánc.

   Vadul tekerek, s az arcomba csapó fuvallat balzsamosan süvít el mellettem. Mintha búgna valamit, de nem értem. Vajon mit suttog fülembe a szél?

A novellaverseny első helyezettje - Soós Kitti

 

Soós Kitti: Csak nézzetek rá!

Fanni egész életében egy dologért küzdött: hogy más utat vegyen az élete és maga mögött hagyhassa, ahonnan indult. Sosem próbálta elfelejteni, de lehetetlen is lett volna. Az emlékek úgy keringtek benne akár a vér az ereiben, és az érzések is visszahulltak rá, amikor elnyomta az álom.

Nem telt el úgy hét, hogy ne gondolt volna a hideg telekre és a szakadt takaróra, ami alatt a testvérével egymás mellé bújtak esténként. Nem létezett olyan valóság, ahol bármi kitörölhette volna anyja sírásának hangját, vagy a könnyek maró látványát. A könnyeket, amiket akkor hullatott, amikor apró gyermekként megkérdezte tőle, miért csak ő ehet vacsorát, édesanyja miért nem csatlakozik.

A szegénység, a napról napra való élet a része volt, a múltja. És mindent megtett, hogy ne lehessen a jövője.

A jogi egyetem első néhány éve kemény volt, de sosem ígérték, hogy egyszerű lesz. Munkát vállalt mellette, és amint tudott, gyakornokként dolgozott. Biztos útja volt felfelé. Édesanyjuk korábban meghalt, testvére pedig egy másik városban a maga útját járta.

Az ő telefonhívásain kívül két ember tartotta benne a lelket az egyetem kezdete óta. A két első igazi barátja: az apró, de termeténél jóval harciasabb Luca, és ahogy azzal viccelődtek, a barátságos informatikus-forma Bence.

A három muskétás egy péntek este a szokásos helyüket foglalták el az egyetemisták kedvelt sörözőjében. Bence hátradőlt, és karjait a pad tetején pihentetve pásztázta végig az egyre inkább nyüzsgő termet.

– Vérszagra gyűl az éji vad – mormogta a távolba meredve.

Fanni hátrapillantott oda, ahol a kétes hírű felsőbb évesek vigyorogva, itallal a kezükben tartották szóval a legszebb lányokat a gólyák közül.

– Van, ami sosem változik – mondta Luca elhúzott szájjal.

– Fanni?

– Tessék?

Ijedten pördült vissza, hogy barátaira nézzen. Érezte, hogy pír önti el az arcát, mintha rajta kapták volna valamin. De ők ketten nem tudták, amit ő. Nem szúrhatták ki ugyanazt a társaságot a tömegben.

– Mondd, hogy nem az egyik Adoniszt bámultad!

– Talán ne igyál többet, kezdesz ítélkezni. Még egy fröccs és áttérsz a politikára – vetette oda.

– Kitérő válasz, érdekes.

– Faggatózás, érdekes.

Mosolyogva tartották a szemkontaktust.

– Én már tudom a helyedben melyiküket néztem volna.

Luca mosolyogva emelte a poharát a terem másik fele irányába, mire mindhárman nevetni kezdtek. A pillanat elillant, de nem sokáig volt ilyen szerencséje.

Ahogy telt az idő és ürültek a poharak valahogy a biliárdasztal köré keveredtek és – kevés sikerrel – játékba bonyolódtak. Diadalittas ünneplések és sajnálkozó felkiáltások övezték ügyetlen küzdelmüket.

– Skacok, van számotokra egy ajánlatom! – zengte egy mély hang Fanni háta mögül.

Nem kellett látnia a hang forrását, hogy megfagyjon benne a vér. Felismerte, hát persze, hogy felismerte. Emlékek sora rohamozta meg. Lassan fordult meg.

– Mi hárman, ti hármatok ellen. Mindig más lök, és hogy a pontokat hogyan számoljuk, arról fogalmam sincs. De még kitaláljuk! – vázolta fel a srác.

Alig hallotta a szavait. Teljesen lefagyott. Ott magasodott előtte göndör szőke hajával és világító kék szemével, napbarnított bőrével és sportos alkatával. Pont, ahogy emlékezett rá, vagy ha ez egyáltalán lehetséges, még jobb formában. Fanni pedig épp olyan kicsinek érezte magát mellette, mint egykor.

Nem a srác kapcsolt először. Ő és a haverja kezet fogott Bencével, de az irreálisan szép barátnőjük hozzá fordult. Az arcát fürkészte mielőtt a fejéhez kapott.

– Jézusom! Fanni? Te vagy az?

– Kicsoda? – fordult oda értetlenül az első fiú.

A lány jóformán mellé szökellt. A válla köré fonta a karjait, mintha bensőséges barátnőjét lelte volna meg újra. Fanninak nagyot dobbant a szíve.

– Az osztálytársunk, még gimiből!

A szőke fiú még nem is próbálta palástolni a döbbenetét, Bence arcára pedig valami megértéshez hasonló költözött. Szúrta a tekintete. „Nem értesz te semmit” – gondolta.

– Na, mit mondasz? Egy kis biliárd az osztálytársaiddal? – csiripelte a lány a füle mellett.

Nagyot nyelt és körbepillantott az egybegyűlteken.

– Biliárdra fel!

Esetlen felkiáltását üdvrivalgás fogadta. Próbált magára erőltetni egy mosolyt. Ez egy lehetőség volt, egy újabb kapu, amit a drágább ruhák és a szőkére festett haja nyitott neki. Nem hasonlított a gimnáziumi önmagára, így nem csodálta, hogy ez a hármas is alig ismert rá. A benyomás, amit újonnan tett az emberekre elhozta ezt a helyzetet is. Talán egy új esélyt. Csak azt nem értette, miért nem örült neki őszintén.

Ebből a belső vívódásból semmit sem mutatott a környezete felé, és az este egész jól sikerült. Mégsem tudta leküzdeni a fölé tornyosuló rossz előérzetét.

Mire befejezték a játékot teljesen elveszítette az időérzékét, és az sem volt igazán egyértelmű melyik csapat került ki győztesen. A hármuk bokszához vonultak vissza, és ott még folytatták a beszélgetést.

Fanni az orrnyergét szorította és próbált a szédülése fölé kerekedni. Amikor bejelentette, vesz egy palack vizet, a sportos srác is csatlakozott hozzá. A bárpultnál állva, így, hogy ketten maradtak, kicsit megint tizenöt évesnek érezte magát. És ott állt a srác, akiért évekig odavolt.

– Hihetetlen, hogy így összefutottunk, szinte sorsszerű – mondta a srác és végigsimított az arcán mielőtt folytatta. – Én és a többiek felmegyünk hozzám. Fiatal még az este. Neked is jönnöd kéne, tök jó lesz!

Szerencséje, hogy amúgy is forró volt az arca, ráfoghatta, hogy csak kimelegedett. Nem volt rá hatással, amit évekkel korábban mindennél jobban hallani akart.

– Meg kell kérdeznem a barátaim, de...

– Ne, én... Csak rád gondoltam – mondta és közelebb lépett.

Minden idegsejtjével meg kellett küzdenie, hogy ne lépjen el.

– Miért?

– Ők is... Hát, jó arcok. Csak vannak emberek, akikkel megéri foglalkozni... És van, akikkel nem.

Nagy lépést tett hátra, de tekintete egy pillanatra sem hagyta el a kék szempárt. Düh és szomorúság öntötte el egyszerre. Nem tudta eldönteni, felpofozza-e vagy sírva fakadjon. Képes volt ezt a szemébe mondani azok után, ahogy bánt vele.

– Ne nézz így rám, biztosan tudod, hogy értem.

Fanni előtt élénken lebegett az emlék, még a gimis éveikből, ahol mindig kilógott a sorból ütött-kopott ruháival és mert nem volt spórolt pénze, amiből cukrászdába mehetett volna a többiekkel. Amikor mindennél jobban egy akart lenni közülük, amikor azt remélte a lány az asztaluknál a barátja lesz majd, ez a srác pedig észreveszi.

Próbált hozzájuk szegődni, és akkor megjelent ő. A fiú, akit titkon idealizált, ott összetörte minden illúzióját. A többiek előtt fennhangon azt mondta: „Gyertek innen, nem minden embert kell elviselni. Csak nézzetek rá!”

– Te és mi hárman. Ez még valami remek kezdete lehet. Ne dobd el, okosabb vagy ennél – duruzsolta és megint közelebb lépett.

Hányinger fogta el. Nem csak a fiú viselkedése, de a gyerekes izgatottság borzasztotta el, amit percekkel azelőtt érzett. Korábban ez volt minden vágya, de már valóban nem az a gyerek volt. Megváltozott, és nem ilyen emberekért lett más.

 A barátai nem tettek fel kérdéseket, amikor indulni akart. Minden, amit tudniuk kellett az arcára volt írva. Ahogy a józanító hajnali szélben sétáltak a villamoshoz, még hagytak neki néhány perc csendet. Végül Bence szólalt meg.

– Min gondolkozol?

– Egész életemben futottam, de sosem tudtam mi után, hogy mit kerestem – felelte halkan.

– És most? – kérdezte egy kis szünet után.

Fanni megállt, két barátját és az utcaképet nézte. Emlékezetébe véste a pillanatot.

– Azt hiszem, megérkeztem.

Hun Eszter Izabella: Se híre, se hamva - a novellaverseny 2. helyezettje

 

Se híre, se hamva

 

            A költözés kész rémálom. Főleg egy olyan kislány számára, aki egész életében egyedül érezte magát, csak az otthona maradt neki, erre egy szempillantás alatt kirángatják az eddig megszokott környezetéből, mit sem törődve azzal, hogy ez őt hogy érinti.

Az új város, új ház, és legfőképpen: az új iskola.

            Soha nem voltak barátai. Valahogy félt az emberektől. Az előző iskolában vagy bántották, vagy levegőnek nézték őt. És egyszer sem védte meg senki. A többi gyerek, mintha csak robotok lettek volna, álltak, és nézték, amint szenved. Meglehet, hogy nem rosszindulatból nem álltak ki mellette, csupán félelemből. Hiszen nem akartak a helyében lenni. Akárhogy is, minden egyes gonosz szó tüzes vasként égett a bőrébe, nem tudott tőlük szabadulni.

            Mindezek alapján nem csoda, hogy a költözést követő hétfőn Zorka idegesen piszkálta a haját az iskolához vezető úton. Közel laktak, alig tíz percbe tellett odaérni. A bejárat előtt megtorpant egy pillanatra, majd nagy levegőt vett, és átlépte a küszöböt. Az apukája korábban már beszélt az igazgatónővel, így tudta, melyik teremhez kell mennie: A rettegett hetedik bébe.

            Még így, csukott ajtón át is borzasztó hangosak voltak. Némi habozás után benyitott. Meglepve tapasztalta, hogy a gyerekek még csak rá sem néztek, tudomásul sem vették a jelenlétét, annyira belefeledkeztek a viháncolásba. Kiszemelt magának egy üres padot, leghátul, és lepakolta a holmiját. Kisvártatva egy középkorú férfi lépett a terembe, az osztály azonban rá se hederített. Úgy tűnt, ez már sokadjára fordul elő, a férfi cseppet sem látszott meglepettnek. Egy rutinos mozdulattal akkorát csapott a tanári asztalra, hogy Zorka ereiben megfagyott a vér. Erre hirtelen csönd lett. Földrajzóra volt, rém unalmas, de a lány rendkívül hálás volt érte, hogy Máté bácsinak nem szúrt szemet a jelenléte, így nem kellett bemutatkoznia, miközben minden tekintet rá szegeződik.

            Egy örökkévalóságnak tűnő negyvenöt perccel később megszólalt a csengő, Máté bácsi kiment, és újrakezdődött a hangzavar. A lány éppen azon gondolkodott, hogy vajon hány napig fogja még itt kibírni halláskárosodás nélkül, amikor valaki megbökte a vállát. Zorka ijedtében összerezzent, majd hátrafordult. Egy fiú állt ott, mellette pedig egy mosolygós lány. Zorka tudta, hogy most mi következik: a csúfolódás, a lökdösés, és a véget nem érő hajhúzogatás. Gondolatban már fel is készítette magát minderre. De csak bemutatkoztak: Dávid és Csenge. Ők amolyan népszerű, társasági embereknek néztek ki, nem úgy, mint Zorka. A kislány nem is értette miért állnak szóba valakivel, aki olyan, mint ő.. Olyan..nem menő.

             Mindenesetre hamar a lényegre tértek. Elvégre túl szép is volt, hogy csak egyszerűen barátkozni akarjanak. Beavatták a dolgok menetébe: Most lehetett menő, de tennie kellett érte. Egy próba. Egy bátorságpróba. El kellett lopnia a fizikadolgozatok kérdéseit a tanáriból. Zorka is tudta, hogy nem helyes, sőt rendkívül ostoba dolog már rögtön az első nap bajba keverednie. De most kapott egy lehetőséget: lehetnek barátai. Ezzel a gondolattal aztán elindult. Dávid magyarázata alapján könnyen megtalálta a tanárit. Azonban az ajtó előtt állva rádöbbent, hogy mennyire lehetetlen dolog is ez. Elvégre mindig van odabent valaki, esélytelen, hogy észrevétlenül le tudná fotózni a dolgozatot. Ekkor valaki megelőzte, és az illető két határozott kopogás után be is nyitott. Zorkának így lehetősége volt szemügyre venni a helyiséget: nem is voltak olyan sokan, talán mégiscsak megoldható volt a dolog. A lány várt amíg egy tanárnő, és az előbb kopogtató srác kisétáltak, és lelkes eszmecserébe kezdtek a nyulak táplálkozásáról, résnyire nyitva hagyva az ajtót. Miután kellően messze voltak, Zorka óvatosan bekukucskált a nyíláson: ketten ültek odabent, mindketten háttal az ajtónak. A fizikatanár asztala közvetlenül jobbra, az ajtó mellett állt, így ez kétségkívül egy alkalmas pillanat volt a cselekvésre. A lány besettenkedett, majd szétnézett az asztalon. Nem kellett sokáig keresgélnie: az asztal bal szélén ott hevertek egy kupacban a papírok. „Egyenes vonalú egyenletes mozgás 7.b”- állt a legfelsőn az aznapi dátummal.

Zorka síri csendben elővette a telefonját, és a lap fölé tartotta. Állítgatta kicsit, hogy biztosan minden szó jól látható legyen, majd lefotózta, viszont abban a minutumban nyílt az ajtó, és belépett István bácsi, kérdő pillantást vetve a lányra. Zorka szerencsésnek mondhatta magát, hogy az első napjára tekintettel lévén a fénykép kitörlése után megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel az incidenst. De nem hálát, vagy megkönnyebbülést érzett. Dühös volt, csalódott és szomorú. Hiszen olyan közel járt a célhoz, de elszúrta. Ennyit arról, hogy most lesznek barátai…Lehajtott fejjel kullogott az osztályba.

Dávid nagyon lehordta, majd elvonult Csengével megtárgyalni a dolgot.

            Arra jutottak, hogy akkor, de csakis akkor lehet Zorka a tagja a baráti körüknek, ha felgyújtja a második emelet végében, a falon lógó házirendet. A lány elgondolkozott. Kizárt, hogy ilyesmit fényes nappal észrevétlenül tudna csinálni, de ha éjszaka besurranna, senki se tudná meg, hogy ő volt. Kivéve persze Dávidékat. A terv kész volt.

             Zorka tanítás után hazament, kivárta az este nyolcat, majd iskolai rendezvényre hivatkozva visszaindult. Csengével megbeszélték, hogy a lány nyitva hagyja a neki az öltöző ablakát, hogy be tudjon jutni az épületbe. Onnan az aulába ment, majd fel a lépcsőn. Mindezt lélegzet-visszafojtva. Tudta, hogy rajta kívül senki nincs az épületben, de ha az ember körül csönd van, akkor valahogy ő is késztetést érez, hogy csöndben maradjon.

Felosont a második emeletre, és a folyosó vége felé indult. Ott nekiállt keresni a házirendet. De hiába. Nem volt ott semmi. Kellett egy kis idő, mire rájött, mi történhetett. Átvágták. Szívatás         volt az egész, meg akarták viccelni. Ő meg komolyan vette. Keserűen, lógó orral baktatott vissza az öltözőbe, és haza indult volna, ám az ablak zárva volt. Nagyon átvágták. Most mit csináljon? Hosszas töprengés után arra jutott, hogy nincs más választása, mint az iskolában éjszakázni. Írt egy sms-t az apukájának, hogy ne aggódjon, egy osztálytársánál alszik. Nem akarta őt is belekeverni ebbe. Lefeküdt az öltözőben egy padra, és próbált elaludni, azonban a fejében cikáztak a gondolatok. Vajon mi fog történni reggel? Csenge és Dávid hogy fognak reagálni? Egyáltalán neki hogy kellene reagálni? Nem tudta. Fáradt volt már, de a kérdések nem hagyták álomba zuhanni. Végül arra jutott, hogy a legjobb, amit tehet, hogy lazán veszi a dolgokat, és nem parázik annyit.

            Egy igencsak kényelmetlen éjszaka után kócosan, felszerelés nélkül botorkált be a terembe. Ezúttal mindenki őt nézte. Torkuk szakadtából nevettek. Zorka leült a helyére, mire Dávid odafordult hozzá.

- Na, mi az, sikerült felgyújtani? -kérdezte vigyorogva.

- Még szép- felelte a lány- Úgy elégettem, hogy se híre, se hamva nem maradt- mosolyodott el ő is.