2016. május 18., szerda

Egy örmény regény margójára

Genocídium. 
Kemény szó, még keményebb jelentéssel. 
 Magyarul népirtás, de így sem lesz lágyabb.
Az örmény népirtásról, ami Törökországban történt az I. világháború idején (1915-1916-ban) az utóbbi időben egyre többet beszélnek, bár a törökök hivatalosan soha nem ismerték el, hogy megtörtént. (Az örmények tragédiájáról itt olvashattok részletesebben.) Az eszement és kegyetlen vérengzésnek a becslések szerint 1,5 millió áldozata volt, férfiak, nők, gyermekek vegyesen.
A kevés túlélő jelentős része elmenekült Törökországból a világ különböző pontjaira, vitte magával a történetét, a halottait és az elviselhetetlen tényt, hogy ő életben maradt.
A népirtás emlékműve Jerevánban, az örmény fővárosban
A történelem ezen rettenetes időszakáról szól Aline Ohanesian regénye az Orhan öröksége. A könyv egy csapásra ismertté tette a szerző nevét, több rangos irodalmi díjat is kapott érte, sőt még az irodalmi Nobel-díjra jelöltek között is szerepelt a neve.
Aline Ohanesian
Ohanesian maga is örmény származású amerikai írónő. A szerencsésebbek leszármazottja: az ő nagyszülei túlélték a túlélhetetlent, egymásra találtak és családot alapítottak. Messze Törökországtól. A saját családja sorsát megismerve írta meg első regényét, az Orhan örökségét.
Egy alkalommal így nyilatkozott regényéről:
"Nem én választottam ezt a történetet, hanem a történet választott engem. Amit megosztottam az olvasóimmal, azt a saját fiam elől sem fogom eltitkolni."
A könyvről, amiről mesélni szeretnék, így írt a New York Times:
"Regény formájában megírt sirató... Olyan elbeszélés, melynek ereje végig magával ragad."
Sok igazság van a fenti szavakban, bár a regény bizonyos szempontból a szokásos klisékkel dolgozik: egy váratlan haláleset, egy meglepő végrendelet, a családtagok különböző reagálása, a legifjabb szereplő kíváncsisága, ami elvezeti őt a titkokhoz, s ettől felborul egy család élete. Ezekben sok új nincs. Akkor mégis miért hat olyan elementárisan ez a könyv az olvasóra? Például azért, mert a meglepő végrendelet alkotója is és az igazságot kereső fiatalember is török, az igazságot pedig egyedül ismerő, de eleinte makacsul hallgató öregasszony örmény. 
Kilim (tarka keleti szőnyeg),
a regény egyik visszatérő "szereplője"
Ebből az alaphelyzetből indul egy párhuzamos szerkesztésű regény, melynek egyik szála 1915-ben, a másik 1990-ben játszódik. Ahogy halad előre a történetben, azon kapja magát az ember, hogy nem is tudja eldönteni, melyik szál a nyomasztóbb: a nyers erőszakról és az egyre reménytelenebbül életben maradni akaró örményekről szóló régi történet, vagy az igazságról mit sem sejtő, a népirtás tényét tulajdonképpen tagadó fiatal török férfi igazságkeresése. Mert mind a kettő reménytelen történet. Az 1915-ös nem végződhet máshogy, mint (részben) tragédiával, az 1990-es pedig ha elvezet az igazsághoz, a poklot szabadíthatja rá egy családra, akik eddig azt hitték: mindent tudnak önmagukról és a múltjukról. 
Akkor miért csinálja Orhan, a fiatal török férfi? Miért jár Szedához, az idős örmény asszonyhoz? Mert Orhan érteni akarja az okokat. Tudni akarja, miért végrendelkezett a nagyapja úgy, ahogy tette. Tudja jól: nagyapjának szándéka volt azzal, hogy őt elvezette Szedához. Valamit meg kell tudnia, tanulnia, amit csak az idős örmény nőtől kaphat meg, senki mástól. 
Ám nem Orhan az egyetlen, akinek meg kell ismernie az igazságot. Meg kell tudnia ugyanezt Orhan otthon maradt családjának, az összes töröknek, az egész világnak. Mert az igazságnak ki kell derülnie.
A regény egy pontján fogalmazódik meg a túlélők bűntudata / kétségbeesése kapcsán a mű egyik legerősebb szövege:
"Nem érdekel, mi történt velük. [...] Nem a mi hibánk. Nem a tiéd és nem az enyém! [...] Ők a szerencsések. Hallod? Ők azok! [...] Nekik nem kell úgy élniük, mint neked, Luszine! [...] Nem cipelik magukkal a halottaikat! [...]
Talán igaza van. Talán irigylésre méltóak, mert már nem szenvednek, csak helyettük ő. Ez az ő keresztje. Vagyis mindannyiuké. [...] Örökké cipelniük kell azt a keresztet, ahogy gyerekeiknek és a gyerekeik gyerekeinek is."
(Tarandus Kiadó, 2016., 206. oldal)
Hihetetlenül megrázó történet, olyan, amit ismernie kell mindenkinek, de nem biztos, hogy másodszor is hallani / olvasni akarnám. Rendkívül sokszínű ez a mű: szerelmi történet is, történelmi regény is, nem kicsit filozofikus / erkölcsi-etikai mű is, de ezek mindegyike együtt kell ahhoz, hogy darabokra tépje az ember lelkét a végére. 
Az utolsó oldalakon a katarzis nem a szokásos. Cafatokra szed a regény, a padlóra lök, kicsit meg is tapos, aztán az utolsó oldalakon mintha kinyúlna egy kéz, hogy felsegítsen. De talpra állnod neked kell. Hogy sikerül-e neked, kedves olvasó, vagy sikerül-e Orhannak, az örményeknek vagy a törököknek, az ugyanakkor titok. 
De amíg ilyen regények születnek, addig van remény. 
Van!
Aline Ohanesian gyönyörű könyve a Tarandus Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban, a megszokott igényes, szép kivitelben. Ez a kiadó 74. kötete.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése