2017. március 2., csütörtök

200 Arany

Mit lehet mondani egy költőről, akinek a nevét mindenki ismeri Magyarországon?
Egy költőről, akinek egy művét legalább mindenkinek meg kellett tanulnia?
Akinek legendás barátjáról / barátságáról mindenki hallott egyet és mást?
Akinek komoly, nagy bajuszos képét mindenki ismeri?

Rengeteget lehet róla mondani
Rengetegek kell róla mondani.
Rengeteget kell a műveit mondani, olvasni.

De lehet, hogy elég mindössze két szó... Egy név:
Arany János.
Kétszáz évvel ezelőtt született Nagyszalontán, erre emlékezünk ma.
(Ha részletes életrajzára vagy kíváncsi, ide kattints!)

Egy rövid blogbejegyzésben reménytelen vállalkozás lenne leírni mindent, ami kihagyhatatlan, ha valaki Arany Jánosról akar beszélni. Álljon itt inkább néhány idézet, történet, ami elénk rajzolja a jól ismert, kedves alakot. 
Emlékezzünk és ünnepeljünk ma így.

"Csupa fulladt és titkos mélység a lelke. Bizalmatlan az emberekhez, betegesen szerény és betegesen érzékeny, még a tehetségében sem bízik. Egy napon azonban mind e sok kétség, a test és lélek szenvedése utat tör magának. Korlát és gát nélkül kirobban és Arany a kétségbeesés deliriumában dalolni kezd. Micsoda nagyszerű vallomások ezek a versek. [...] A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lirikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: „Toldi írójához elküldöm lelkemet...” Mi az „Őszikék” írójához küldjük el lelkünket." (Kosztolányi Dezső, 1917)

"Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetében van valami csodaszerű - Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból. Ha van értelme szellemi jelenségekkel kapcsolatban gyökerekről, szerves fejlődésről beszélni, Arany Jánosról lehet ezt mondani." (Szerb Antal, 1934)

"Arany János, a legmagyarabb költő, talán épp képességének és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak, mint mikor a kvietált színészfiú tollat fogott, s egy magyar író sorsa sem példázza úgy népünk gyógyíthatatlan alkati betegségét, mint az a hosszú szenvedés, mely alatt ez az órjás erő Arany ismert munkásságába szorult." (Németh László, 1932)

Kétségtelen tény, hogy az irodalom nagy alakjai köré egész legendákat sző az utókor, de sokszor saját kortársai is. Arany kapcsán két történet jut hirtelen eszembe:

A költői szándék és a későbbi olvasói értelmezés közötti lehetséges ellentmondások kapcsán szokott elhangzani az az irodalmi legenda, hogy egy alkalommal, amikor Arany egy versének értelmezéséről olvasott, megakadt a szeme egy kifejezésen: "Az költő azt gondolta...". A legenda szerint, a költő nemes egyszerűséggel csak ennyit fűzött az olvasottakhoz: "Gondolta a fene!"

A másik történetet Molnár Ferenc, a századforduló egyik legnagyobb színpadi szerzője maga terjesztette. A legenda szerint a kisbaba korú Molnár Ferencet dadája sokszor vitte babkocsijával sétálni a Margit-szigetre. Egyik sétájuk alkalmával találkoztak egy idős úrral, aki elmenve a babakocsi mellett, megállt, megnézte a kisfiút, megsimogatta és megpuszilta. Az idős Arany János volt. 
Hogy igaz-e a történet? Ki tudja.. De számít ez bármit is? Jó történet.

Ha valaki Arany Jánosról akar megemlékezni, nem maradhat el a vers sem. Az én választásom egy olyan műre esett, ami a kevés vidám alkotása közé tartozik: a (viszonylag) fiatal Arany lép elénk, 
boldog családi körben, s egy kedves történetet örökít meg kislányáról, Juliskáról.

JULISKA ELBUJDOSÁSA (Töredék)

Egyszer egy kis leány mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz’ elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már épen indúl;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? -

Hát bizony gyakorta megesik, nem újság
A gyerek-szobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,
Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.

A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszivű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.

Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, ami csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé;
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.

Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd;
Anyja szépen kéri: „Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél?
Ne menj el galambom! ne menj el virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?”
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.

De az édes apja komolyan így szóla:
„Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el;
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel.”
Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez;
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.

(Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott,
s nem mert világra menni.
A. J.) (1850)
Arany János családja körében 1863-ban, Juliska esküvőjekor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése