Anyám tyúkja, 2

Színházba járni jó.

Anyám tyúkja, 2. (A magyar irodalom kötelező versei)

Örkény Színház.

Azért is jó, mert hazafelé, még van egy kis idő, hiszen „Reggelre én már messze futok

S bomlottan sírok valahol:

Most sírni, nyögni nem merek én,

Paris dalol, dalol.”.

Még megszólítanak, mormognak, suttognak, zsongítanak a verssorok végig a rakparton. „A rakodópart alsó kövén ültem...”, meg persze: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret...”

Ahogy elsuhan a gyönyörű, kivilágított Budapest. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...”, „...úgy szeretnélek én is lámpásom esteli,

halavány fénye mellett

megörökíteni, drága

arany és kék szavakkal...”

A Szabadság híd futurisztikus zöldje – „Mert az angyal a részletekben lakik...”

A világszép, annyira elegáns ív, a Lánchíd. – „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni...”

A Margit híd kecses, huncut hullámai a tetejükön integető bóbitákkal. – „...tapsikoltak a jázminok...”

A Gresham palota arisztokrata megjelenése – „Sok urunk nem volt se rest, se kába, birtokát óvni ellenünk...”

A Parlament monumentális, hatalmas tömbje – „Az ember fáj a földnek, oly sok

Harc – s békeév után

A testvérgyűlölési átok

Virágzik homlokán,

S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! Nincsen remény!”

58 vers, „Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi...”  

Az Örkény társulata (Mácsai Pál rendezése, Izsák Lili díszletei, Kákonyi Árpád zenei segédlete): régiek és újak, hibátlan összhangban „minek nem árt se nap, se szél...”

És az értő közönség: „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait.”

Már nem izgultam úgy, mint az első előadáson.

Biztosan tudtam: jó lesz. Jó lesz elmerülni a versekben. És úgy is lett.

Nagyon jó volt.